Sorozat: Elin Warner (1.)
Műfaj: krimi, thriller, regény, lélektani
Eredeti cím: The Sanatorium
Megjelenés éve: 2021
Kiadó: XXI. Század
Oldalszám: 400
Értékelése Molyon: 76%
Nem akarsz továbbállni.
Vagy már nem is tudsz?
A Le Sommet baljós épület, az erdőben bújik meg, vészesen meredek hegycsúcsok árnyékában, és régóta nyugtalanító szóbeszéd tárgya. Eredetileg szanatórium volt, aztán sokáig üresen állt, csak nemrég újították fel. Luxushotelt nyitottak benne, impozáns, eldugott pihenőhelyet a svájci Alpokban – márpedig ez az utolsó hely, ahová Elin Warner menni akar. Ugyan nyomozó, de jelenleg nem jár be dolgozni, úgyhogy hirtelenjében nincs jó kifogása, miért ne fogadná el a meghívást. Isaac, az öccse – akivel egyébként Elin egyáltalán nincs jóban –, itt fogja eljegyezni menyasszonyát, Laure-t.
Elin érkezésekor óriási vihar készül. Elin már eleve nyugtalan, úgy érzi, valami nincs rendben ezzel a szállodával. Másnap reggelre pedig Laure eltűnik – Elinnek az ösztöneire kell hagyatkoznia, hogy megtalálja öccse menyasszonyát. Minél több idő telik el Laure eltűnése óta, annál inkább bepánikol a vendégsereg. Elinen nagy a nyomás, hogy felmutasson valami eredményt – miközben senki sem sejti, hogy még egy nő eltűnt. Pedig ő lett volna az, aki figyelmeztethette volna a vendégeket, hogy mindenkinek veszélyben forog az élete.
"Nincs is ennél rosszabb, nem igaz? Amikor az ember nem látja, merre tart. Amikor nem ő irányít."
"Nem nehéz elképzelni, gondolja a távolt fürkészve, amint ez a hely élve felzabál valakit."
Értékelésem:
Sajnos azt kell mondjam, hogy A szanatórium nem nyert meg magának, bármennyire is igyekezett lenyűgözni. Festői, hideg táj, modern szálloda, tehetős emberek és sötét titkok - klisé klisé hátán, bármiféle kiemelkedő elem nélkül. Ehhez párosul a kényszerpihenőn lévő nyomozó megtört, sebzett személye, aki bár tényleg próbálkozik jónak lenni abban, amit csinál, folyamatosan belső démonaival küzd, hogy az egyetlen embert is eltaszítsa magától, aki szereti.
 |
| Instagram: @koffertztitzah |
A táj, a hegyekben lévő szálló és a végtelen hómennyiség Thomas Mann Varázshegyét idézte fel előttem. Nem tudhatjuk, mikor történik valami katasztrófa, mikor temeti maga alá az embereket egy gleccser, s ez a veszély végig ott kísért a lapokon. A letisztult belső terek, a hatalmas üvegablakok, az uszoda és a szanatórium múltjára emlékeztető kiállított alkotások is borzongást keltettek bennem, s amikor kezdtek eltünedezni az emberek, a misztikus, rejtélyes atmoszférát is teljes átéreztem. A hangulatteremtés így pozitívumként emelhető ki Pearse könyvében, de olyannyira a megfelelő környezet felépítésére helyezi a hangsúlyt, hogy megfeledkezik közben arról, mi történik a szereplőivel. Merthogy nagyon sokáig az egész történet csak áll az időben, mintha maga is megdermedt volna a jégtől. Mire elérkezünk a lényeghez, már szinte vége is az egésznek, s felidézni sem tudom, oda hogy jutunk el, mert minden jelentéktelen, fehér ürességként maradt meg a fejemben.
És aztán a főszereplő: Elin Warner. A nő alapvetően nem lenne rossz abban, amit csinál, de annyit csatázik saját magával, hogy mire nekiáll cselekedni, egy átlag olvasó már rég félredobja a könyvet. Egyértelmű, hogy nem áll készen szembenézni a múlttal, mégis magára erőlteti a testvérével való találkozást, hogy aztán még tovább bonyolítsa magában a dolgokat. Sokáig mi sem tudjuk, mi történt vele, csak fakó, fel-felvillanó mozaikokból rakjuk össze a képet, mindenféle magyarázat nélkül, nyilván mert a nő elméje nem engedi saját magát sem közelebb a traumatikus élményhez. S amikor azon vacillál, hogy tegye-e a dolgát, s belefolyjon-e az eltűnt vendégek utáni nyomozásba, csak még idegesítőbbé válik. Egyszerűen nem tudtam megbarátkozni vele, mert végig az az érzés élt bennem vele kapcsolatban, hogy nem tart még ott, ahol a történet szempontjából kellene, mert mindig egy lépéssel lemaradva kullog saját szenvedése miatt. Valamiért nagyon sok krimi főszereplője lelki sérült, de általában mindig elérkeznek ahhoz a ponthoz, ahol összekapják magukat és bravúrosan megoldják az ügyet. Elin viszont az a fajta karakter, aki még az olvasót is maga is ellen fordítja végtelen önsajnálatával és az ügy megoldásakor is annyira katasztrofális lelkiállapotban van, hogy rossz nézni, mit szerencsétlenkedik össze.
Nem tudom, ez a könyv nem hagyott bennem jó élményt, egyszerűen nem tudtam hozzá közel kerülni, nem éreztem magam a részesének, azon kívül, hogy -10 fokra csökkent körülöttem a levegő olvasás közben. Még az értékelés megírására is elképesztően nehezen tudtam rávenni magamat, annyira azt érzem, hogy taszít az egész. Elin nem lesz a barátom, de a saját érdekében is sok sikert kívánok neki a továbbiakban.
Értékelés: 5/3
További bejegyzések, értékelések:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése