Kandi Steiner: Szeretlek, Whiskey!

–

Műfaj: romantikus, regény
Eredeti cím: A Love Letter to Whiskey
Megjelenés éve: 2020
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 400
Értékelése Molyon: 86%

Őrület, milyen gyorsan tér vissza a zsongás akkor is, ha az ember már ilyen hosszú ideje józan.

Whiskey csak állt ott, a küszöbömön, pont, mint egy évvel korábban. Csakhogy ezúttal nem esett az eső, nem volt düh, sem esküvői meghívó, csak mi ketten.

Egyedül volt. A régi barát, a könnyed mosoly, a torz vigasz, ragyogóan szervírozva.

Egyedül voltam. Az alkoholista, aki úgy csinál, mintha nem akarná megkóstolni, mégis túl hamar ráébred, hogy attól, hogy hónapok óta tiszta, még nem vágyik rá kevésbé.

De nem szabad innen kezdenem.

Nem, ahhoz, hogy ezt a történetet jól meséljem el, vissza kell mennünk.

Vissza, az elejére.

Vissza, a legeslegelső csepphez.

Ez az én szerelmes levelem Whiskey-hez. Csak remélni tudom, hogy elolvassa.

"Kiderült, hogy én víz vagyok, ő meg whiskey, és nem volt szabad felhígítanom. Most már nem, hogy tudom, szeret annyira, hogy hagyná. Meg kellett erősödnöm, hogy amikor legközelebb elolvadok vele, már jég lehessek."

Értékelésem: 
Ó, Kandi Steiner, mondd meg nekem, miért szereted Te ennyire a TV-be illő drámát és szappanoperát? Miért kell az olvasóid szívét ezer sebből vérezve a betonon hagyni? Úgy érzem magam, mint akinek henteskéssel szépen aprólékosan ezer darabra nyesték a szívét, aztán összeturmixolták, és visszarakták a helyére, azt várva, hogy mindezek után még működtetni tudja. Ja, persze.

Szóval B., a főszereplő egy vagány, könnyed csaj. Életét teljesen felforgatja ez a pasi, aki elképesztő szexi, figyelmes, kedves, okos, vicces, nem mellesleg minden egyes porcikája és tette whiskey-re emlékezteti a lányt. B. hiába hasonlítgatja őt számos fejezetben ehhez az alkoholhoz, és hiába elemezgeti mentegetőzve függősége szintjeit, mindenki számára világos már az első perctől, hogy nem csak kortyolgatja a tömény szeszt, de az egész történetben – ami kb. 11 évet ölel fel –, folyamatosan fulladozik benne. Csoda, hogy bírja, valószínűleg valami extrém, kifejezetten erre a célra kifejlesztett védőruha van a szíve körül, mert más ebbe már belehalt volna. Nem vicc.

Nem szeretnék túl sokat lelőni a könyvből, de a fülszöveg nem árulja el kifejezetten, hogy miről is olvashatunk. Anélkül, hogy elárulnám a cselekmény részleteit, el kell mondanom, hogy ez a könyv nem szól másról, mint két ember se veled – se nélküled kapcsolatáról, ahogy vég nélkül keresik a kifogásokat, hogy tulajdonképpen miért is nem lehetnek ők együtt. Arra a kérdésre, hogy ennek mi a tényleges oka, valószínűleg a világon senki, de senki nem tudja a választ, talán még az író sem. Csak mert.

Az írói stílus eszméletlen jó, sodor magával, minden egyes fejezet a következőre mutat, Jamie is ízig-vérig álompasi, lehetetlen letenni a könyvet. Az újabb izgalomadag kortyonként tör előre, de ahelyett, hogy hozzászoknánk, és egyre többet követelnénk, túlcsordul a pohár. Úgy körülbelül a könyv feléig még lehet is élvezni a gyönyörűen megformált mondatokat, a kifejező hasonlatokat, a két főszereplő évődését, játszmáit, szívfájdalmait és eufórikus pillanatait. Kínoz, de olyan mértékben, hogy izgalmunkban lerágjuk a körmünket, és elfelejtjük, hogy betűkkel nem lehet jóllakni, úgyhogy valamit enni is kéne. Egy ponton viszont elkezd kimerülni a történet, B. és Jamie harcának látszólag sosincs vége, hol minden rendben lévőnek látszik, hol a gödör fenekén vannak, és közben az a bizonyos henteskés csak szeletel, és ezt már nem lehet élvezni. Majdnem dupla mennyiségben túlírt ez a könyv, a keserédes, szívfájdítóan szép románc helyét átveszi valami szappanopera, hogy még Marichuy és Juan Miguel kérődzése is gyerekjáték ehhez képest. (Marichuy – A szerelem diadala c. mexikói telenovella.) És mi a legdurvább az egészben? Hogy még itt sem lehet letenni a könyvet, nem lehet elszakítani a tekintetet a lapokról, olvasni kell, mert éget a vágy, hogy megtudjuk, mi lesz ebből az egész túlhajszolt, feleslegesen dráma-a-négyzeten történetből. Aztán meg azért, hogy végre legyen vége az egésznek, már mindegy mi, csak maradjon abba ez a végtelen, önmagát ismétlő kínzás.

„Folyamatosan bántjuk egymást, bántjuk azokat, akik szeretnek bennünket, és magunkat is!” E könyvből kiemelt idézet egy az egyben elmond mindent B. és Jamie kapcsolatáról, ez az egy mondat életük pontos kifejeződése. Merthogy tényleg, nemcsak maguknak okoznak mérhetetlen szenvedést a felesleges drámával, hanem mindenkinek, aki két másodpercig is rájuk tekint.

Aki élvezi a végeérhetetlen fürdőzést a szenvedély fájdalmas tengerében, a mélyrepülés és felszárnyalás váltakozásának halmozódását, valamint van egy felesleges szíve, amit áldozatként bemutathat valami istennek, és a tetejébe még kötélidegekkel is büszkélkedik – az olvassa el ezt a Whiskey-nek szánt szerelmes kötetet, mert nem fog csalódni. Aki viszont könnyű, édes romantikára vágyik, ami kevésbé nyakatekert, egyszerű de nagyszerű, ki ne merje nyitni, ha jót akar magának. Én még mindig nem tudom eldönteni, hogy odáig vagyok-e érte, vagy a pokolba küldeném kínzóeszköznek. Mindkettő, azt hiszem.

Értékelés: 5/4

Ha tetszett a bejegyzés: iratkozz fel, kövess Facebookon,  Molyon vagy Instagramon. :) 

Megjegyzések

Megjegyzés küldése