Műfaj: disztópia/utópia, sci-fi, (kaland)regény
Eredeti cím: Malevil
Eredeti megjelenés éve: 1972
(8 további kiadás magyar nyelven: 1975-től 2018-ig)
Kiadó: Európa
Oldalszám: 554 - 736 között
Értékelése Molyon: 90%
Malevil egy dél-franciaországi várkastély neve, melyet még a XII-XIII. században építettek az angolok egy sziklafal védelmében. E kastély borospincéjében hét ember tartózkodik, amikor atombombát dobnak le a földre, s bolygónkon jóformán minden szénné ég. Az életben maradók megpróbálják megszervezni a maguk új világát, hamarosan kialakul egy kedélyes, emberséges, demokratikus közösség. Már-már túlságosan is meséssé és idillikussá válna minden, ha nem derülne ki, hogy a malevilieken kívül egyéb csoportocskák is életben maradtak, és a különböző gondolkodású emberek felbukkanása elindítja az izgalmas és váratlan fordulatokban, kalandokban bővelkedő utópisztikus történetet.
"Az ember az egyetlen állatfaj, amely képes a tulajdon halálának a gondolatát felfogni, és az egyetlen, amely kétségbeesik miatta. Furcsa faj, valóban: ádázul pusztítja önmagát, és ádázul küzd önnön fennmaradásáért."
"Az embernek kétféle erkölcse van: amit megbotránkoztatónak tart, ha nincs belőle haszna, azt esetleg elfogadja, ha haszna származik belőle."
Értékelésem:
Felüdülés volt egy olyan posztapokaliptikus regényt olvasni, ahol nem tizenévesek a főszereplők, és ahol nem közvetlenül abból a részből kapunk legtöbbet, ahol az új világ alapjai vagy éppen tökéletes működő kerekei már őrlik a tömeget, hanem éppen ezen új rendszer kibontakozása zajlik. A YA műfaja az utóbbi időben elég rendesen termelt ki magából hasonló műveket, de azokhoz a disztópikus történetekhez a Malevilt hozzá sem lehet hasonlítani, annyira lehagyja az előbbieket, hogy a szakadék fényéveknek tűnik. És nem csak azért, mert időbeli távlatokban is nagy köztük a különbség, hanem mert hozza azt, amit minden hasonló könyvtől várunk. Azért hasonlítom most a YA világához, mert annál a célközönségnél találkoztam hasonló regényekkel, miközben tény, hogy azokat tényleg nem lehet egy lapon emlegetni Merle Maleviljével.
Először is, a könyv 1972-ben íródott, mégsem tesz többszáz évnyi időt az események és a jelen közé, ahogy az mostanában divat. Nem valami számunkra távoli időben játszódik, hanem a megjelenéssel szinte egy időben, ami kölcsönöz a könyvnek némi ijesztő hatást is, ugyanakkor közelebb tudja hozni az olvasót a megértéshez, emlékeztet rá, hogy míg mi vígan éljük világunkat, egyetlen gombnyomással valakinek bármikor hatalmában áll eltörölni mindezt. Nem biztos, hogy azok a katasztrófák, amiktől rettegünk, 2100-valahányban történnek meg, hanem akár most, míg teljesen átlagos dolgainkat csináljunk, például éppen egy pincében dolgozunk a borunkkal, amikor elhallgat a táskarádió és elmegy az áram. (Vagy ugye, hogy kicsit közelebb legyünk a jelenhez, elhallgat a JBL, mert a Youtube eltűnik az éterben az internettel együtt.) És ott állunk, nem tudjuk, mi van, mi ment tönkre, és amíg ennek próbálunk utánajárni, jön egy hőhullám, aminek köszönhetően magunk se tudjuk, hogy mikor van éjjel és nappal, mi valós és mi nem, mert a nyakunkba kapunk egy ki tudja meddig tartó instant szaunát, medence nélkül. Aki túléli, az pedig nem csoda, hogy azzal számol: vége a világnak, mi van, ha csak mi éltük túl, hogyan fogunk életben maradni?
A főhös, Emmanuel és társai éppen ezzel a szituációval néznek szembe. És mivel Malevil – mondhatni egy kőerőd – falai mögött vannak, kisebb-nagyobb gondokkal be tudnak rendezkedni az önellátásra, és amint ez megvan, gondolkodni azon, hogyan biztosítsák a fajfennmaradást, hiszen egy nő van, az is nagyon idős. Innen már nem spoilereznék, de ilyen érdekes alaphelyzettel végtelen a lehetőségek száma, ami ebből kisülhet, főleg, ha bevonjuk a képletbe az írói gondviselést, a szerencsét, meg a realitást is. (Nem csak egy pince van a világon, mint azt mind tudjuk.)
A körvonalazódó társadalmi rendszer lépésről lépésre alakul ki, mikroszinten nyerhetünk betekintést ebbe a folyamatba. Nem a nyakunkba szakad, nem eldönti egy nagy ember, hogy akkor ez lesz, ő a vezető, ez a világ rendje, és nem 20 év után jut eszébe a többezres tömegnek fellázadni, hogy ugyan már, ez így nekünk mégsem tetszik. Nem, itt tényleg úgy alakulnak a dolgok, ahogy az a valóságban is a legvalószínűbb lenne ilyen körülmények között. Lassan, szóról szóra, ahogy egy elesett ember kel fel óvatosan a földről, úgy lábadozik is ez a kis közösség az erős jellemek közbenjárásával, és úgy alakul ki mindennapi életük rendje, hiedelmeik, szokásaik, jövőképük – felhasználva azt, amiben ők is nevelkedtek, mert amit a földről tárgyi szinten el lehet törölni, azt az ember lelkéből nem. Újrakezdés ez, de nem tiszta lap, és nem is teljesen nevezhető a szó minden értelmében annak, mert azt a bizonyos gombot megnyomó ujj összekuszálta az időt és az életkörülményeket. Ilyen formában még sosem kellett újrakezdeni semmit, nem ugyanonnan indulnak, és ki tudja, ugyanoda jutnak-e, ahol a B nap előtt voltak. Akarják egyáltalán ezek az emberek, hogy minden visszaálljon a régi rendbe?
Merle tűpontosan építi be a vallás, a tudomány, a kultúra (szűkebben a hagyományok) rendjét ebbe az új – a 20. és 21. században élő ember számára –, furcsa és idegen világba. Amit kicsit eltúlzott, az a nők szerepe az újjászülető közösségben, és a nők hozzáállása a férfiak vágyainak kielégítéséhez. Persze, az ember is állat bizonyos tekintetben, de hogy ennyire készségesen az, amikor arról van szó, kicsit kiábrándító tud lenni. (Egy másik művében, a Védett férfiakban is egyébként így van, és mivel azt is volt szerencsém olvasni, lehet, hogy ez a kettő sok így egyben, tekintve, hogy azonos a szerző, de külön-külön nem sok szavam lenne.)
Ami kicsit visszavett a lendületből, az éppen az a lassúság, amit említettem, a kezdeti megtorpanás az első 250 oldalon, és aztán az őrült roham az utolsó 50-en. Nem volt gond a cselekmény és izgalom mennyiségével sem, mert az is volt bőven, és remekül összekapcsolódtak a fizikai és szellemi síkon zajló változások. Viszont lehet, hogy az írásmód tehet róla, az, hogy nem mai a könyv, és nem a modern, egyszerűbb kifejezések jelennek meg benne, hanem tekervényes, hosszas leírások, amik egy icipicit belecsempészik az unalmat a szövegbe. Ettől még elismeréssel adózom, mert ez nem az író és a fordító hibája, hanem az 50 év nyelvi változásának következménye. Az 1985-ös kiadást olvastam, nem tudom, hogy a legújabbakban ilyen tekintetben volt-e változtatás. Ha ezt nézném, fél csillagot levonnék, mert az olvasási élményemet negatív irányba vitte el, de mivel ez nem Merlén és a Malevien múlik, hanem egyéb körülményen, maximálisan megérdemli az 5 csillagot.
Hozzátenném, hogy nem árthat, ha olvasás előtt már fogtunk hasonló műfajú könyvet a kezünkbe, mert úgy éleződik ki igazán, mennyire fantasztikusan is van megírva ez a mű. Véleményem szerint úgy lehet igazán értékelni minden szempontból, ha van összehasonlítási alapunk. Ez persze csak javaslat, biztosan enélkül is átjön a nagyszerűsége, de pozitívumként látom, hogy nem ez volt az első ilyen könyv az olvasmányaim listáján.
Értékelés: 5/5
További bejegyzések, értékelések:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése