Műfaj: disztópia, fejlődésregény, sci-fi
Eredeti cím: Never Let Me Go
Megjelenés éve: 2006: Palatinus, 2011: Cartaphilus, 2016, 2018: Európa
Oldalszám: 302 - 318 (kiadástól függően)
Értékelése Molyon: 84%
Különös körülmények között nevelkednek a világtól elzárt magániskola, Hailsham növendékei. Noha minden szempontból kitűnő nevelést kapnak, tanáraik mintha egyszerre tartanának tőlük és szánnák őket. A diákok megtanulják, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük megőrzése nem csupán önmaguk érdeke, hanem a társadalomé is. Ám furcsa módon a külvilágról, melyet majdan szolgálniuk kell, szinte semmit nem tudnak. S ahogy múlnak az évek, az idillinek tetsző elszigeteltségben lassan ráébrednek, hogy az egyre gyakrabban megtapasztalt félreértések, zavaró ellentmondások hátterében sötét titok bújik meg.
Az egykori diák, Kathy, harmincas évei elején idézi fel hailshami emlékeit, amikor felbukkan az életében két régi iskolai barátja, Ruth és Tommy. Miközben megújul és megerősödik barátsága Ruthszal, parázsló tinivonzalma Tommy iránt pedig szerelemmé kezd érni, az elfojtott emlékek nyugtalanítóan a felszínre törnek, s a visszatekintés felismerései következtében a barátoknak újra szembe kell nézniük a gyermekkoruk hátterében rejtőző igazsággal, mely egész életüket meghatározza. Ám a drámai őszinteségű szembesülés talán túl későn érkezik el mindhármójuk számára, kapcsolatuk szövevényének szálait már nem bogozhatja szét megnyugtatóan.
A Napok romjai szerzőjének megtévesztő egyszerűséggel kibontakozó remekműve rendkívüli érzékenységgel tárja elénk a remény és az elfogadás, beletörődés időtlen drámáját. A visszafogott nyelvezet csalóka látszata mögött páratlan érzelmi mélység rejlik, melyet kiaknázva Ishiguro merészen újszerű megközelítésben vizsgálja egy napjainkban igen aktuális társadalmi kérdés erkölcsi szempontjait.
A regény számos nyelven óriási sikert aratott, 2005-ös megjelenését követően rövid időn belül több jelentős irodalmi díjat is elnyert, és a Time magazin beválogatta a száz legjobb angol nyelvű regény közé.
"Olyan volt, mint a töredék másodperc, mielőtt az ember belelép egy tócsába: látja, hogy ott van, de már semmit nem tehet."
"Emlékszem, szörnyű fáradtság fogott el, valami zsibbadt közöny, amikor megértettem, milyen menthetetlenül összekuszálódott minden. Olyan volt, mintha az ember egy matematikai feladatot kapna, amikor már nem működik az agya, és tudja, hogy létezik valamiféle megoldás, ám annyi ereje sincs, hogy megpróbálja megkeresni."
Értékelésem:
Ezt a könyvet azért szerettem volna már nagyon régóta elolvasni, mert a film évekkel ezelőtt nagyon nagy hatással volt rám. Talán 14-15 évesen láttam, és emlékszem, mennyire szíven ütött, és mennyit sírtam közben és utána, hogy ilyen egyszerűen nem létezhet. Az első olyan filmek között volt, amik megrengették a lelkivilágomat, így mikor megtudtam, hogy könyv is van belőle, azonnal éreztem, hogy el kell olvasnom. Azóta kerülgettem, míg végül múlt héten a kezembe került, így megvalósult az éveken át halogatott találkozás.
Talán épp emiatt egy kissé a könyv csalódás számomra, mert akkor, abban az életkorban, annyira megrendültem a filmtől, hogy hasonló hatást vártam a könyvbeli formájától is. Persze fájdalmas volt, a könnyek sem maradtak el, de nem törtem össze, mert újat egyáltalán nem tudott nyújtani.
A főszereplőt, Kathyt sok társával együtt gyermekkoruktól kezdve hasonlóan nevelik, mint azokat a gyerekeket, akik elveszítették a szüleiket. Olyan intézményben élnek, ahol a világon szinte minden szükségletük ki van elégítve: oktatják, etetik őket, tető van a fejük felett és gondoskodnak arról, hogy a kisebb vágyaik is teljesüljenek, kiélhessék kreativitásukat. Azonban sokáig nem világos számukra, mi is ennek az egésznek a célja, és hogy mi van az otthonuk, az iskolájuk falain kívül – hogy milyen a való világ. Ahogy kezdetét veszi személyiségük érése, kibontakozása, elkezdik megkérdőjelezni felügyelőik szavait és cselekedeteit, valamint azokat a dolgokat, amik előtt értetlenül állnak. Ahogy az igazság apránként napvilágot lát, Kathy ráébred, hogy valójában mindig is tudta: ott voltak a majdnem észrevehetetlen jelek, a pár véletlenül vagy éppen szándékosan elejtett mondat, amikből talán már egészen kisgyermekkoruk óta sejtették, hogy mi vár rájuk.
Az egész könyvet áthatja az érzés, hogy itt valami nincs rendben, átszivárog a lapokon a sötét, melankolikus hangulat, mely egyaránt fakad az elbeszélés stílusából és a furcsa eseményekből. Mire az olvasó számára is tisztázódik a helyzet, mire mi is megértjük, mi folyik itt, már késő: a gyerekként megismert felnőttek már menthetetlenek, sorsuk előre megírt, kőbe vésett. Szívet tépő, fájdalmas olvasmány ez a könyv, melyet mégis áthat az élethez fűződő gyermekiesen ártatlan, legyőzhetetlen szeretet. Az élni akarás vágya megmutatkozik a tiszta dolgok által, az emberi jóságba vetett hit, a remény segítségével, hogy mégsem olyan borzalmas az emberi faj, mint amilyennek elsőre tűnik. Kell lennie egy kiskapunak, melynek kulcsa a szeretet, kell lennie egy menekülő útvonalnak, melyet ha elég kitartóan keresünk, meglelhetünk, s általa megszökhetünk a sorsszerű halál elől – ha csak átmenetileg is.
Rengeteg kérdést felvet a könyv az élettel és a halállal, az érzelmekkel, a kapcsolatokkal, a reménnyel kapcsolatban. Kicsit elvont környezetbe ültetve, de kifejezi mindennapjaink egyik nagy dilemmáját is, melyre nem olyan könnyű megtalálni a választ: Mi értelme az életnek, ha egyszer úgyis vége szakad? Élnünk kell, kihasználva minden lehetőséget, ha már esélyt kaptunk rá, vagy beletörődni a sorsunkba, és szinte passzívan várni, hogy elérkezzen a vég, minden mindegy alapon?
A történet három részre tagolódik, amivel önmagában nincs is baj, de az első két rész – ahol a gyerekként, és aztán a fiatal felnőttként helytálló Kathyt és barátait, ismerőseit látjuk –, hordoz magában erőltetett elemeket, így elég lassú történetfolyást kapunk, a lényeg pedig a végén bontakozik ki – véleményem szerint túl későn, kicsit elcsúszott időzítéssel. Bár az is igaz, hogy itt nem az izgalmon van a lényeg, hanem a töprengésen, így a mondanivaló is a részletekben megmutatkozó jelentőségteljes mozzanatokban fejeződik ki.
Úgy érzem, nagyobb sikere lett volna a Ne engedj el…-nek, ha a könyvet találom meg előbb, és csak azután látom a filmet. Bár az is igaz, hogy amikor arra rábukkantam, még nem voltam kész egy ilyen kaliberű mű olvasására, viszont a képernyőn elérte a célját. Ennek ellenére így is nagyon erős és hatásos műnek tartom ezt az alkotást, így aki értékeli az olyan könyveket, melyek elérik, hogy átértékeljünk magunkban pár dolgot és gondolkodásra késztetnek, az tartsa észben, hogy a Ne engedj el… is egy ilyen történet, és ha összefut vele, ne hagyja ott a polcon.
Értékelés: 5/4
További bejegyzések, értékelések:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése