 |
Műfaj: romantikus, regény
Eredeti cím: Je suis là
Megjelenés éve: 2015
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 208
Értékelése Molyon: 89%
Elsa nem érez hideget, szomjúságot, éhséget. Egy hegymászó baleset után kómába zuhanva, hónapok óta érzéketlenül fekszik egy kórházi ágyon. Illetve nem teljesen érzéketlenül.
Hall.
Csak ezt senki sem tudja.
Thibault az édesanyját kíséri be a kórházba az öccséhez, ő viszont nem hajlandó bemenni hozzá. Neheztel rá a halálos baleset miatt, amit okozott. A kórházban bolyongva véletlenül Elsa szobájába téved. Ahová ettől kezdve rendszeresen visszatér…
"Mit ér az olyan élet, amikor csak kapni tudunk, de adni egyáltalán nem?"
Értékelésem:
Íme egy újabb regény, mely szintén végtelen mélységet rejt magában: nem egyszerűen egy szerelmes történetről van szó, ahol a véletlenül rossz kórterembe tévedő férfi beleszeret a baleset áldozatául esett, kómában lévő nőbe. A fülszöveget olvasva valóban csak ennyi az, ami kiindulópontul szolgál, így meglepetés lehet az élet feletti döntési jog témája, a megbocsátással, elfogadással, vágyakozással való küzdelem, és mindazon erkölcsi/etikai kérdés felsorakozása, amiről még ez a könyv szól.
A középpontban valójában inkább Thibault áll, mint Elsa, bár a nő gondolatai nélkül nem lenne érthető és ennyire kifejező a regény. Thibault képtelen elfogadni az öccse által okozott baleset következményeit, nyíltan őt hibáztatja a történtekért, nem hajlandó megbocsátani – hiába szenved a másik férfi is életveszélyes sérüléseket. Hosszú ideig még csak nem is látogatja őt, ám édesanyját minden alkalommal elkíséri a kórházba, így téved be egy véletlen folytán Elsa kórtermébe. A nő további látogatóinak közbenjárásával megismeri az ő történetét is, majd azon kapja magát, hogy egyre inkább várja az újabb „négyszemközti találkozásokat”. Kommunikációjuk egyoldalú, hiszen Elsa bár hallani képes, érzékei és teljes teste tehetetlen, Thibault mégis rendszeresen látogatja őt.
A férfi szemszögén keresztül betekintést kaphatunk öccse iránt érzett neheztelésébe, dühébe, az egyedüllét magányába, a család iránti vágyakozás gyötrelmes érzésébe. A tengely egyik végén látja a családtagoknak és orvosoknak kiszolgáltatott nőt, aki küzd az életéért, pedig semmi rosszat nem tett – a másik végén pedig a testvérét, aki önhibájából súlyos károkat okozott, mégis még mindig lélegzik és tudatánál van. Elképesztő ez a kettősség, ez a hatalmas ellentmondás, ami a két balesetet szenvedett szereplő között feszül, a könyv végén bontakoztatva ki teljes valóját.
Közben, ahogy Elsa gondolatai által részesei lehetünk mindennapjainak, nyilvánvalóvá válik, hogy igen, itt egy ártatlan nő, akinek minden egyes apró dolog hatalmas nagy öröm és sikerélmény, és aki úgy kapaszkodik az élet minden rezdülésébe, mintha még mindig egy gelccserrel küzdene, dacolva a kegyetlen hideggel. Neki nem jut más, csak a környezete által elejtett mondatok, a takarítónő rádiójának zümmögése, és néhány erőfeszítés, hogy tudassa valakivel, bárkivel: Itt vagyok. Hallhatjuk az orvosok olykor emberséget nélkülöző véleményét, ahogy nem egyszer tárgyként kezelik az általuk öntudatlannak vélt nőt. A szakemberek Elsa szüleivel együtt kénytelenek döntést hozni arról, hogy folytassák-e a mesterséges lélegeztetést, vagy adják fel inkább a harcot, a reménykedést, hogy a beteg valaha is magához tér. Itt vetődik fel a kérdés, hogy vajon kinek van joga ahhoz, hogy döntsön élet és halál kérdéséről. Meddig lehet reménykedni, meddig kell reménykedni abban, hogy egy kómában lévő beteg felnyitja a szemét? Mivel teszünk jót neki? És ha azt gondoljuk, az ő érdekeit szolgáljuk, mennyire lehetünk benne biztosak, hogy igazából nem csak saját magunk szenvedésének szeretnénk véget vetni?
A történetben megjelenő szerelmi szál nem véletlenül tűnik hihetetlennek és érthetetlennek: olyan nincs, hogy valaki egy alvó nőbe szeret bele, aki sokáig képtelen bárminemű kapcsolatba lépni a környezetével. Ha kicsit elrugaszkodunk a földtől, világossá válhat, hogy Thibault szemében Elsa az igazságtalanul eltiport életet jelképezi, ezzel együtt a reményt is arra, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Nincs kimondva, de úgy érzi, de hogyha a nő felébred, akkor ő is megbocsáthat magának és a testvérének, beengedheti az életet, és minden rendben lesz. Elsa számára az utolsó, újonnan felfedezett fénysugár, Pandora szelencéjének egyetlen, ám annál értékesebb kincse. Nincs ez másképp a nő szívében sem; Thibault az, aki erőt ad neki, hogy nap mint nap megpróbáljon megmozdulni, mert ő az, aki teljes szívével képes hinni benne. A férfi a jutalom a pusztító vihar végén, amiért megéri tűrni és szenvedni: csakhogy láthassa az eső után megjelenő szivárvány tündöklő színeinek ragyogását.
Megéri velük együtt részesülni ebből az elményből, átélni reményért és életért formálódó különleges szerelmük történetét.
Értékelés: 5/4,5
További bejegyzések, értékelések:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése