Margaret Stohl: Ikonok

–
Sorozat: Ikonok (1.)
Műfaj: ifjúsági, disztópia, sci-fi, regény
Eredti cím: Icons
Megjelenés éve: 2014
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 408
Értékelése Molyon: 70%

Minden ​megváltozott A Napon. Azon A Napon, amikor az Ikon megjelent Los Angelesben. Azon a napon, amikor az áram megszűnt. Azon a napon, amikor Dol családja holtan esett össze. Azon a napon, amikor a Föld elveszített egy háborút, amelyről azt sem tudta, hogy már vívja.
Azóta Dol egyszerű életet élt vidéken túlélőtársával, Roval együtt, biztonságban az Ikon árnyékától és rémisztő hatalmától. Elrejtőzve az egyetlen igazság elől, amelyet nem kerülhet el.
Ők valamiképpen mások. Ők túlélték. De miért?
Amikor a kormány felfedezi a titkukat, arra kényszerítik őket, hogy fogságban csatlakozzanak a bátortalan Timahoz és a karizmatikus Lucashoz. Ikon Gyermekeknek hívják őket, és csak ők négyen vannak az összes ember között a Földön, akikre nem hat az Ikonok ereje. Miközben Roval szeretne törődni és Lucas irányába érzései is kezdenek kialakulni, a múlt és a jövő között őrlődve Dol szíve még soha nem látott módon sebezhetővé vált. Ahogy a feszültség egyre nő, az Ikon Gyermekek felfedezik, hogy az érzéseik, amelyekről mindig azt gondolták, hogy a legnagyobb gyengeségük, talán a legnagyobb erősségük lesz.

"Mindannyiunkban létezik elzárva egy születő csillag, amely fényesebben képes világítani, mint azt el tudnánk képzeni.
Csak a kulcsot kell megtalálnunk hozzá."

Értékelésem:
Jaj de jó lett volna, ha Margaret Stohl nem alszik a könyv elején, és a második feléhez hasonlóan írja meg az első 200 oldalt is! Nem arról van szó, hogy ezeket az oldalakat felvezetésnek szánná, ugyanis az teljes egészében hiányzik a könyvből. Nagyjából 3-4 oldalban elintézi a lényeget, hogy tessék, ez volt, ez történt, a többit meg az ember nyakába zúdítja, hogy akkor szépen magától igazodjon ki rajta, mi is a szitu, kik azok a Szimpák, Merkek, Grassok, meg Maradékok. A történelmi hátteret és a sci-fi részt alig érinti, minden, ami kiindulási alap lehetne, 2-3 mondatban közli, és ugyanezt a pár információt ismételgeti végig, alig adva lényeges elemet a továbbiakhoz. Úgy tűnik, ő maga elfeledkezett róla, hogy az olvasó először találkozik ezzel a világgal, és sajnos nem lát bele az írónő fejébe, ami pedig nincs leírva, azt nem lehet a semmiből kitalálni – vagy legalábbis ez nem olyan könyv, ahol igen. Emellett sajnos a szereplők sem tárják fel azokat a tudásokat, amiknek egyébként a birtokában vannak, és az újabbak is a semmire épitkeznek, ennek köszönhetően a megdöbbentő hatásuk elmarad.

Magával a történettel nincs akkora gond, annak ellenére, hogy klisére épül és a cselekmény sincs túlbonyolítva, mert élvezhető – főleg a 200. oldal után, ahol végre történik is valami, és kezdenek kialakulni a végkifejlethez vezető részletek. A könyv első felének álmos lassúsága és bódultsága átcsap vágtázásba, végig fenntartva az izgalmat.

A szereplőket nekem személy szerint sikerült megkedvelnem, van, akit őszintesége, mást tettei vagy szavai miatt, mindezzel együtt azonban szinte semmit nem tudni róluk sem. Amit felmutatnak, az 1-1 személyes emlék, és ennyi az egész, ami nem elegendő ahhoz, hogy bizalmat vagy mély szimpátiát ébresszenek. A főszereplő, Dol életéről sem derül ki sok, de ez azért is lehet, mert társaival együtt ő is burokban nőtt fel. Így viszont csak a jelen eseményei alapján lehet a következtetéseket levonni a személyiségükről, valamint a lány képességének hála, amitől természetéből adódóan azért többet vártam volna.

A fentiek mellett még részben el lehet siklani, ha egy közepesen élvezhető történetre számítunk. Ebben az esetben tudnék rá 4 csillagot adni a ködössége és a kiforratlansága ellenére is, mert nem volt rossz olvasni. Kiszámíthatósága révén nem akartam mindenáron tudni a végét, de nem is azért siettem az olvasással, hogy legyek túl rajta, és elfelejthessem minél hamarabb, hanem mert szórakoztató volt. Ami nagyon elrontja, az nyelvi stílus és a központozás – ami fogalmam sincs, hogy az írónőnek magának, vagy a fordítónak köszönhető inkább –, de majdem végig zavartak a magyartalan és hiányos mondatok, a furcsa szórenddel együtt. A tőmondatok és a gyönyörű leíró részek egymással versenyeznek és logikátlanul váltakoznak. Akad egy-két szép gondolat, és akad olyan is, ami annak akart indulni, de vagy egy olyan bekezdéssé sikeredett, ami életében nem látott vesszőt, vagy ennek az ellenkezője, és mellékneveket meg jelzőket vacsorázott. Arról nem is beszélve, hogy több esetben is ordító a gondolatjel hiánya, és el kellett olvasnom háromszor a bekezést, hogy eldöntsem, ez most hiba, vagy ezt tényleg kimodja valaki. Ezek a frusztráló tényezők még a könyv végére sem szűnnek meg, ezért már inkább csak átsiklottam felettük, mert nem akartam, hogy annyira befolyásolják a véleményemet, de nagy bánatomra végül soknak bizonyultak.

Összességében annyira nem vészes a hibákkal együtt sem, de azért nem lehet túl sok jó dolgot felmutatni az Ikonokkal kapcsolatban. Lehet, hogy a köd eloszlana a további részekben, de miért olvasná el valaki a folytatásokat, ha már az első kötetben csalódik? Stohlnak egyszer-kétszer még át kellett volna gereblyéznie, időt adni az Ikon Gyermekeknek, és talán összeszedettebb alkotást tudott volna felmutatni.

Értékelés: 5/3,5

Ha tetszett a bejegyzés: iratkozz fel, kövess Facebookon,  Molyon vagy Instagramon. :) 

Megjegyzések

Megjegyzés küldése