Műfaj: vallomásregény, önéletrajz
Eredeti cím: Unorthodox
Megjelenés éve: 2020
Kiadó: Libri
Kiadó: Libri
Oldalszám: 396
Értékelése Molyon: 91%
A külvilágtól mereven elzárkózó szatmári zsidó közösség tagjaként Deborah Feldman szigorú szabályok szerint nevelkedett Brooklynban. Előírták számára, mit viselhet, kivel beszélhet, mit olvashat. Az oktatásával alig törődtek, az egyetlen elvárás vele szemben az volt, hogy engedelmes lány és jó feleség váljon belőle. Mindössze tizenhét éves volt, amikor hozzáment a családja által kiválasztott férfihoz, akit alig ismert.
Deborah fuldoklott a mind érzelmi, mind testi értelemben diszfunkcionális házasságban, és a közösségben, amely nagyon szűk teret hagy a nőknek, legyenek bármennyire tehetségesek. Deborah-t pánikrohamok gyötörték, és elképzelése sem volt arról, hogyan enyhíthetne szorongásán.
Kilátástalan helyzetében fokozatosan találta meg a kiutat: miután megszületett a fia, egyre világosabbá vált számára, hogy képtelen megfelelni a haszid zsidó közösség elvárásainak, és maga mögött kell hagynia addigi életét. Egy bátor elhatározással feláldozott hát mindent, amit addig ismert, hogy szabad lehessen, és gyermekét is szabad embernek nevelhesse.
Deborah Feldman kötetének megjelenése óriási vihart kavart, korábbi közössége üldözte és számtalan alkalommal megfenyegette. Ő mégsem bánja, hogy mindenki számára elérhetővé tette történetét, mivel hisz abban, hogy könyvével párbeszédet kezdeményezhet a zárt vallási közösségekben tapasztalható gyakori elnyomásról és bántalmazásról, és hangot adhat azoknak, akikre korábban senki sem figyelt. A könyv alapján készült sorozat 2020 márciusától látható a Netflixen.
"Minél nagyobb hangja van egy nőnek, annál valószínűbb, hogy üres lelkű teremtés. Csak az üres edény visszhangzik, ha megkopogtatják; a teli edény nem ad hangot; túlságosan tele van tömve ahhoz, hogy csengjen-bongjon."
"Én is olyan nő szeretnék lenni, aki maga tesz csodát ahelyett, hogy Istenre várna."
Értékelésem:
Az élet írja a legszívszaggatóbb és legsanyarúbb sorsokat, az nem kétség.
Az írónő kegyetlen őszinteséggel, közben mégis ártatlansággal tárja fel élete tapasztalatait, mindazokat a dolgokat, amiken keresztül kellett mennie, hogy felnőve önmaga lehessen. Egy olyan ember ártatlanságával mesél, aki beleszületett egy számára lélekölő kultúrába, és sokáig tudomása sincs róla, hogy ez másként is lehetne. Nem sajnáltatja magát, nem kesereg, hanem hűen leírja a vele történt eseményeket, az érzéseit, észérvekkel alátámasztott kétkedéseit. Egy gondolkodásra képes, szabadságéhes és cselekvő nő egy olyan világban, ahol az egyforma szemérmes, csendes, lélektelen nőket (robotokat) részesítik előnyben, és ahol minden lányt fiatalon elkezdenek erre a magatartásra nevelni. A nőket tárgyként kezelik, eszközként, a férfi tulajdonaként, szexuális vágyaik beteljesítőjeként, ilyen módon szinte jogaik sincsenek és elnyomásban élnek. A gyerekeket kemény, szélsőséges módszereket sem nélkülöző nevelésben részesítik, a vallás nevében majdnem minden, még a terror is megengedett. Ilyen szorosan behatárolt életkörülmények között nem csoda, ha sokan „elhajlanak”, megjelennek a devianciák, melyek enyhébb, a hétköznapi ember számára teljesen természetes formáit válogatás nélkül büntetik, míg a valódi problémák felé szemellenzővel tekintenek.
A vallás sok tekintetben pluszt visz az embereknek életébe, bizonyos összetartó erőt, azonban a szélsőséges megnyilvánulási formái megmászhatatlan hegyeket képezhetnek akár a családtagok között is. Itt sem volt ez másként. Úgy gondolják, az emberek külső megjelenése tükrözi a lelket is, miközben fogalmuk sincs róla, mi járhat a másik ember fejében, amit nem a szabályszegést követő szankcióktól való félelem motivál. Minden a látszatra alapozott tartalom, ami a valójában rothadó – vagy éppen bimbózó – belső elfedésére szolgál.
Főleg a könyv második felétől keltettek bennem mély felháborodást bizonyos dolgok, melyek hatására újbóli megerősítést nyert bennem a vallási fanatizmus beteg mivolta. A vallás nevében megcsonkított emberi lelkekről és befalazott életekről olvasva újra és újra megszakadt a szívem. Ilyen közegnek hátat fordítani önmagában is nagy dolog, mégnagyobb azonban az, hogy Deborah egyáltalán észrevette világa omladozó talapzatát, a széles repedéseket, és ezután nem fordította el ő is a fejét, nem fedte el vak hittel azokat a dolgokat, amiket sokan mások igen ebben a disztópikus beütésű közösségben. Nemcsak ennek mondott nemet, hanem annak az énjének is, aki lett volna, ha marad, és aki nem ő, hanem akit mások akarnak látni. Sok küzdelem és belső vívódás után önmaga és a szabadság felé fordult, megteremteve ezt a lehetőséget a fiának is. Ehhez igazi erő kell.
Vele együtt úgy gondolom, hogy valami felsőbb erő vezette, a számára kijelölt utat járva követve a jeleket. Célja volt, mégpedig az, hogy átélje és aztán elmesélje nehézkes sorsát, a küzdelmével példát állítva másoknak is, megmutatva, hogy a lehetetlen sikerülhet.
Ezt a könyvet mindenkinek olvasnia kéne, de elsősorban azoknak, akik hitnek nevezett gyávasággal borítják saját gyerekeikre vak fanatizmusból szőtt acéltakaróikat.
Azért az ő nézőpontjukra és élettörténeteikre is kíváncsi lennék, mi kell ahhoz, hogy valaki ennyire a vallás árnyékában élje az életét.
Megjegyzés: Nem vagyok vallásellenes, azonban a vallási fanatizmust, ahogy minden radikális szélsőséget elvetek, ahogy az igazságtalanságot is, innen származik a felháborodásom is. Valamint most fejeztem be a könyvet, úgyhogy eléggé friss élmény.
További bejegyzések, értékelések:
)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése