Krystal Sutherland: A szerelem kémiája

Műfaj: romantikus, ifjúsági, regény

Eredeti cím: Our Chemical Hearts

Megjelenés éve: 2017

Kiadó: Maxim

Oldalszám: 288

Értékelése Molyon: 81%

Henry Page még sohasem volt szerelmes… Reménytelen romantikusnak képzeli magát, de az általa vágyott szerelem, amely olyan, mint a lassított felvétel, szapora szívverést okoz, és sem enni, sem aludni nem hagy, eddig nem bukkant fel az életében, legalábbis még nem. Henry inkább a tanulásra koncentrál, hogy bekerüljön egy közepesen jó egyetemre, és minden vágya, hogy végre ő legyen az iskolai újság szerkesztője. Aztán a végzős évében, a harmadik kedden Grace Town besétál egy délutáni órájára, és a fiú azonnal tudja, hogy minden meg fog változni.

Miután Grace-t és Henryt együtt felkérik az iskolai újság szerkesztésére, a fiú hamarosan azon kapja magát, hogy végzetesen beleszeretett a lányba. Nyilvánvaló, hogy Grace valamiképpen sérült, de úgy tűnik, Henry ettől csak szebbnek látja őt, és semmi mást nem akar, mint segíteni neki újra összerakni a széttörött darabokat. Ám aki azt gondolja, hogy ez egy átlagos szerelmi történet, az nagyon téved!

"Én: – Apa, azt tervezem, hogy ma este törvénytelen fiatalkori italozásban veszek részt.Apa: – Te jó ég, Henry! Épp ideje volt már. Elvigyelek kocsival?"

"Mert sohasem gondoltam volna, hogy ugyanúgy beleszerethetsz egy másik emberbe, ahogy beleszeretsz egy dalba. Hogy a dallam eleinte semmi mást nem jelent számodra, csak egy ismeretlen melódiát, de aztán hamar egy bőrödbe írt szimfónia lesz, egy ereidben lüktető himnusz, egy lelked szövetébe szőtt harmónia."

Értékelésem:

Krystal Sutherland valóban nem egy átlagos szerelmi történetet írt. Nem nehéz belesétálni a téma által kreált csapdába, és azt hinni, hogy ismét egy középiskolás kamaszszerelem nehézkes kibontakozásáról fogunk olvasni. Ez a könyv merész vérfrissítés a romantikus ifjúsági irodalomban, mert nem arról ír, milyen, mikor önmagunkból kifordulva kétségbeesetten epekedünk a másikért, és aztán tűzijátékhoz hasonlatos robbanással egyszer csak minden a helyére kerül, mint a mesében, hanem pont arról, mi történik, ha valami nem stimmel, és a sérült lélek nem akar meggyógyulni, a szív nem akar újra megnyílni. Elrettentőnek tűnik ez az elsőre negatív téma, és nehéz is olyan megfogalmazásban írni róla, ami nem elijeszti az olvasót, hanem bevonzza, és szintén problémás úgy végigvinni és lezárni, hogy ne keltsen keserű gondolatokat a célközönségben. Sutherland-nek ez mégis sikerült, mégpedig nem mással, mint a nagyszerű humorával, mellyel elveszi egy kicsit a sötétség élét, és úgy állítja be a történetet, mintha az nem is lenne annyira szomorú a sok súlyos történés ellenére.

Nem titok, hogy kedvelem a különleges könyveket, amik valamiben mások, mint a többi, egészen beléjük tudok bolondulni, ha képesek valami újat, valami szokatlant mutatni. Ez a könyv nem vett le a lábamról, de mégis plusz pontot szerzett már a próbálkozással, hogy arról szóljon, amiről nem sokan és nem szívesen olvasnak. Általában, ha hasonló alapfelállású romantikust veszünk kézbe (tinik, románc, sérült lélek, apokaliptikus találkozás, néhol egészen mély gondolatok) elvárjuk, hogy a vége egy bizonyos módon alakuljon, és aztán izgulunk, hogy fog ez megtörténni. Itt viszont nem csak azon pörög olvasás közben az ember, hogy fog megtörténni, hanem hogy mi az, amit titkolnak a sorok, mi az, amit mindig elkerülnek a szereplők, mi van abban a sarokban, ahová senki nem meri odafordítani a fejét. Folyamatosan érezni, hogy valami lappang a mélyben, és csak arra vár, mikor emelkedhet a felszínre.

A főszereplő, Henry alapjában véve pozitív karakter, remek humorérzékkel és jó nagy adag naivitással megáldva, de hiányzik belőle az empátia. Mondogatja, hogy megért ő mindenkit, elfogad mindenkit, de a saját orránál akkor sem lát tovább, ezért is ilyen érdekes a Grace-szel való viszonya. Van egy elképzelése az első szerelemről, és amikor életében először megdobban a szíve, minden tőle telhetőt megtesz, hogy csodálatos Disney filmbe illő romantikus kalanddá változzon a lánnyal való kapcsolata - még akkor is, ha ezt lépten-nyomon tagadja, ahogy minden más olyan dolgot is, ami csalódással töltené el. Persze, van különlegesség a szerelem tárgyában is, de magával a szerelem érzésével ezerszer jobban eltelik, hihetetlenül élvezi az új izgalmat. Lubickol a pillangókkal teli kádban, amit ő a végtelenre tágult pupillájával medencének lát.

A lány - Grace tele van titokkal, és mit csinálunk egy titokkal? Hát megfejtjük. Mit csinálunk azzal, aki egyértelműen össze van törve? Megragasztjuk. Mit csinál Henry? Mindent, de mindent megtesz azért, hogy minden irtó happy legyen, csak éppen azt nem veszi észre, mikor kell egy lépést hátrálni, vagy ha fel is tűnik neki, szándékosan keresztülgázol a határokon. Nem számít, hogy kit bánt meg, csak az a fontos neki, hogy ő közben mit érez - szóval hozza a tipikus formáját, miközben természetesen humorral tompítja a dolgok élét. Szegény tapasztalatlan és fogalmatlan, de ezáltal képes elmesélni ezt a történetet, és ezért végül is hálásak lehetünk neki. Merthogy tényleg van ilyen, sőt, ez a fajta szerelem valószínűleg még gyakoribb is, mint azok, amikről szívesen ábrándozunk, mert az élet ilyen. Van, hogy valaki pont jókor van jó helyen - és van, hogy nem. Ettől még lehet gyönyörű, szívet tépő, izgalmas, megtaníthat ezer dologra, formálhatja a személyiségünket, és emlékezhetünk rá a későbbiekben pozitív élményként, mert valamit hozzánk tett, miatta vagyunk olyanok, amilyenek. Néha tanulnunk kell a mások iránti érzéseinkből, és nem elrepülni a messzeségbe a boldogság pegazussá manifesztálódott hátán, hanem kicsit orra bukni, és szembenézni magunkkal. Persze ezt könnyű mondani, átélni nehezebb, így nézni rá meg nagyon sokáig lehetetlen.

Mégis Henry az, aki miatt egy kicsit én is csalódtam a könyvben. Valóban ilyenek vagyunk nagyon fiatalon, mikor még ki sem látszunk a fűből, és sokszor ha valaki mellettünk áll a tükörben, akkor is csak saját magunkat látjuk, de ennyire azért ne essünk túlzásokba. A karakterfejlődés nulla a főszereplő részéről, pedig lett volna min dolgozni, tudott volna érni ez a fiú, de sajnos az utolsó oldalakra sem győzött meg arról, hogy érti saját tapasztalatai lényegét.

Összességében jó élményt nyújt ez a könyv, felcsigázza az érdeklődést a különleges alapgondolattal, megmosolyogtat, vicces szituációkba, tiltott kalandokba rángat bele, reményt fakaszt a szívünkben. Ugyanakkor kicsit szomorúvá is tesz, visszaránt a talajra, emlékeztet, hogy az élet olykor igazságtalan is tud lenni. Kedvelhető karaktereket és mély gondolatokat nyújt - de Henry, veled legközelebb majd akkor beszélek, ha bizonyítani tudod, hogy magasabbra nőttél, mint az önbizalmad.

Értékelés: 5/4,5

Ha tetszett a bejegyzés: iratkozz fel, kövess Facebookon,  Molyon vagy Instagramon. :) 

További bejegyzések, értékelések:

Külföldi írók

Magyar írók

Előolvasások, recenziók

Angolul olvastam - magyarul értékeltem