Jenn Lyons: Királyok veszte

Sorozat: Sárkányok kórusa (1.)
Műfaj: high/epikus fantasy, regény
Eredeti cím: The Ruin of Kings
Megjelenés éve: 2019
Kiadó: Agave Könyvek
Oldalszám: 720
Értékelése Molyon: 85%

Nincs ​mit tenni, ha hív a végzet…

Egy dalnok inasaként Kihrin legendás tettek meséin nőtt fel. Közben tolvajként azért küzd, hogy elég pénzt gyűjtsön, és kijusson a Főváros nyomornegyedéből. Egyszer azonban rossz házat foszt ki, felfigyel rá egy démon, és az élete gyökeresen megváltozik.

Kihrin szorult helyzete magára vonja az egyik uralkodóház figyelmét, akik azt állítják, hogy ő a züllött hercegük rég elveszett fia, és maguk közé fogadják. Az ifjú, akinek az élete ezzel korántsem vesz örömteli fordulatot, belekeveredik új családja kegyetlen törekvéseinek hálójába, és hamar rájön, hogy rég elveszett hercegnek lenni egyáltalán nem olyan, mint a mesékben.

A helyzet csak tovább romlik, amikor Kihrin megszökik kincsekkel teli börtönéből. Megtudja ugyanis, hogy ő áll egy ősi, rettenetes jóslat középpontjában, és az istenektől a démonokig, a sárkányoktól a mágusokig minden oldal a saját céljai érdekében akarja felhasználni őt. Kihrin kénytelen szembesülni azzal, hogy a gyerekkorában hallott régi mesék elég sok mindenről hazudtak. Főképp arról, hogy a történet végén mindig a hős győzedelmeskedik.

De Kihrin talán nem is hős, hiszen nem az a végzete, hogy megmentse a világot. Hanem az, hogy elpusztítsa.

"– Mi folyik itt? – tudakolta a főtábornok.Szépfiú túlságosan is ismerős, unott hangja szólalt meg a szoba másik végéből:
– Fogalmam sincs. Az embereknek általában öt percre van szükségük, hogy sikoltozva rohanjanak előlem. Azt hiszem, ez lesz az új rekordom."

"A sárkány most magasabban bömbölt. A bőrömön éreztem az énekét, a dobhártyámon a visszhangját, a csontjaimban a vibrálását. Fizikai sokként ért, igazi mámorként.
Énekelt.
A sárkány velem énekelt."

Értékelésem:
Azt kell mondjam, Jenn Lyons nem semmi. Tény, hogy egy hasonlóan összetett fantáziavilágot kevesen képesek ilyen csodálatosan leírni, ennyire részletekbe menően megalkotni, és még fejben is tartani mindazt, amit kigondoltak. Csak képzelni lehet, mennyi térképet és családfát kellett ehhez megrajzolni, az istenek és démonok világával egyetemben, majd ráhúzni az egészet egy történetre, amit szintén nem lehet egyszerűnek titulálni.

Ugyanakkor, ami a könyv elképesztő erősségeit illeti, egyben sajnos gyengeségeiként is funkcionálnak. Annyi mindent akar átadni ebben a 700+ oldalban, ami talán dupla annyi lapon sem lenne teljesen érthető mindenki számára. Világos, hogy a történelmi és vallási háttér, a társadalmi berendezkedés, és a felépítés is hihetetlenül kidolgozott, annyira, hogy már-már tényleg a nyomdafestékben kéne úszkálni, hogy akadály nélkül nyomon követhető legyen minden egyes megjelenő elem. Egyrészt rengeteg a szereplő, akinek neve nem is olyan egyszerű, ráadásul soké még annyira hasonlít is másokéra, hogy az utolsó oldalak közös jeleneteiben mindegyik névnél kellett egy villanásnyi idő, mire belőttem, hogy akkor ez most melyikük is. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az idő nagy részében valódi identitásuk rejtve van, és amikor már azt hiszi az olvasó, hogy helyre tette magában az adott karaktert, akkor derül ki, hogy az nem úgy megy ám, mert korábban még futott két – vagy akár több másik néven is. Aztán ott vannak a terebélyes családfák (erről van melléklet is), amik a görög mitológia komplikált vérségi kötelékeivel vetekednek. Anyák, apák, gyerekek, nagyszülők, unokatestvérek, nagybácsik, stb. – aminek rendezettségét nem egyszerűsíti le, hogy vannak, akik titkolják a rokoni kapcsolataikat vagy nem ismerik el. Ja, és akkor csavarjunk mindezen egy jó nagyot: nemcsak a nevek változnak, hanem még a testek is, és az, akihez egy bizonyos test az előző jelenetben tartozott, a következőben már könnyedén lehet, hogy egy másikban van. Hozzá szeretném még tenni azt is, hogy van egy szereplő, aki pedig bárki alakját képes felvenni, akit megölt, szóval egy idő után már a főszereplő, Kihrin kilétében és szavahihetőségében is kételkedtem. Mélységes tisztelettel és elismeréssel lehet adózni az írónőnek, hogy mindezt ilyen remekül kifundálta, le az összes kalappal előtte, ami csak létezik a világon. De kell a történethez egy magas szintű szövegértési képesség, fokozott figyelemmel kísérve, mert emellett a Trónok Harca egy könnyed nyári olvasmánynak tűnhet. Ezt pedig a továbbiak is alátmásztják:

A mesélés két szereplő által zajlik, az egyik egy külső szemlélő tapasztalatai által – de ő is Kihrint helyezi középpontba –, a másik regélő pedig maga a fiú. A történteket egy varázskőnek mondják el, mely megjegyez minden szót, s a visszahallottak lejegyzése közben ezáltal képes egy harmadik fél is bekapcsolódni. Kiegészíti a dolgokat, kommentál néhány szituációt, egyes esetekben hasznos háttértudással lát el, vagy saját személyére tesz megjegyzést, bár kiléte sokáig rejtve marad. Ez a megoldás egyébként rendkívül kreatív, annyi a hátránya, hogy a közbeszúrások magas száma miatt megakad a szavak áradása, egy pillanatra megáll a cselekmény, nem egyszer olyan helyen, ahol ez zavaró.

A két fő mesélő eltérő idősíkban kezdi el beszámolóját a történtekről, és sokáig az az egyetlen kiemelkedőbb izgalom, hogy vajon mikor érünk el a jelenhez, mikor érnek össze ezek az idősíkok. Nagyon későn. Erre várva olvastam egyfolytában a könyvet, ez vitte előre a cselekményt, mert más nem igazán. Nem is lehet sejteni, hová fog kifutni a dolog, többszáz oldalon keresztül nincs is igazán fő szálnak nevezhető történetvezetés, csak Kihrin élettörténetét látjuk, aki viszont tudatlan, nincs tisztában azzal, ki is ő valójában, és mi a célja, míg körülötte szinte mindenki tudni véli ezeket az információkat. Így rengeteg az elejtett szó, mondatfoszlány, amiről sejteni lehet, hogy valami fontos, de mivel a fiúnak nem esik le, az olvasónak is nagyrészt hiábavaló próbálkoznia. A teljes kép a történet vége felé áll össze, és még azután is napvilágot látnak új dolgok, addig viszont el is kell jutni. A könyv 60%-áig tehát apró-cseprő morzsákat kapunk, amik vagy lekötnek, vagy nem. Az elbeszélői stílus viszont fent tudja tartani bizonyos mértékig az izgalmat, mert nem hiányzik belőle a humor, valamint a részletgazdag leírás sem.

Ezek alapján vitathatatlan, hogy egy majdnem mesterművet tarthatunk a kezünkben e könyv formájában, aminek egyetlen hibája az, hogy túlságosan sok a hattérinformáció, amire épül. Varázslatos és lenyűgöző ez a világ, a felépítés is egyedi és kreatív, a szereplők jelleme kellően megformált, de a nagy egész elveszik a részletekben. Nem árt maradéktalanul nyomon követni az eseményeket és a neveket, mert bajos ebben a szórengetegben ösvényt találni. A mű nehézségét még tetézi az is, hogy mindez 700 oldalon át folyik, amit javaslok minél rövidebb időn belül elolvasni, és félretenni nagyjából minden más elfoglaltságot, mert ha valaki hetekig rágódik rajta, a saját dolgát nehezíti meg az érthetőséget tekintve. Ha a fentiekben kifejtett akadályokat sikerül leküzdenünk, akkor már el lehet merülni Kihrin és társai kalandjaiban, ahogy üldözik és alakítják végzetüket.

A Trónok Harca kedvelőinek tudom ajánlani: a műfaji egyezés mellett a világfelépítése is hasonló, sőt, még a Vaják rajongóinak is termetes kedvencévé válhat a mágikus vonatkozások miatt. A tömény tartalom azért ne ijesszen el senkit, mert összességében megéri a sokszáz oldal, már csak azért is, hogy részesei lehessünk ennek a gyönyörűen megformált világnak.

Értékelés: 5/4

Olvasd el a sorozat további részeinek értékelését itt.

Ha tetszett a bejegyzés: iratkozz fel, kövess Facebookon,  Molyon vagy Instagramon. :) 

Megjegyzések