André Aciman: Nyolc fehér éjszaka

–
Műfaj: romantikus, regény
Eredeti cím: Eight White Nights
Megjelenés éve: 2018
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 464
Értékelése Molyon: 64%

A ​Nyolc fehér éjszaka felejthetetlen utazás azon az elvarázsolt vidéken, ahol a szenvedély, a félelem, a vágy és a szerelem képes örökre megváltoztatni az életünket.
Egy huszonéves férfi elmegy egy manhattani karácsonyi partira, ahol egy nő csupán annyit mond: „Clara vagyok.” Az elkövetkező hét napon minden este találkoznak, ugyanabban a moziban. A férfi le van nyűgözve, de azért óvatos, lassan halad előre. Fokozatosan alakul közöttük a feszültség, a remény, a bizalmatlanság.
André Aciman kérlelhetetlen pontossággal kutatja érzelmeiket, érzéki nyelvezettel írja le útjukat, ahogy egyre közelebb és egyre távolabb kerülnek, míg a varázslatos záró jelenet, a szilveszter éjszaka elhozza a megújulás ígéretét.
Aciman korábbi regénye, a Szólíts a neveden méltán emelte a szerzőt korunk legkiválóbb írói közé. A Washington Post könyvmellékletében így fogalmaztak a könyvről: „Aciman írásmódjának szépsége, szenvedélyének tisztasága ezt a különleges első regényt a nagy romantikus szerelmi történetek kánonjába illeszti.” A szerző metszően éles és romantikus új regénye a próza mesterének újabb ragyogó teljesítménye.

"Soha nem vagyunk benne a pillanatban, az élet mindig valahol máshol van, és valami mindig ellopja az örökkévalóságot. Akármit zárunk is be az egyik kamrába, rögtön átszivárog a másikba, mint valami öreg szívben, aminek már rosszul zárnak a billentyűi."

Értékelésem: 

Ezt a történetet egy bizonyos módon illik és kell olvasni, ha az ember meg szeretné érteni és be szeretné fogadni, mert csak úgy mutatja meg, valójában mennyit is képes adni. Először is, nem szabad vele sietni, hanem kis részekben kell haladni, hogy leülepedjenek a százfelé szerteágazó gondolatfolyamok. Egyébként nem is lehet rohanni vele, mert képes egyetlen pillanatban ragadni oldalakon át, amitől meglehetősen vontatott a stílusa, emiatt pedig aki nem szeret a végletekig nyammogni és agyalni mindenféle apróságon, az rá se pislantson erre a könyvre.

Az első éjszakáig el kell jutni, onnan már jobb a helyzet, de előtte borzalmas, és többször is azon kaptam magam, hogy újra kell olvasnom a bekezdéseket, mert az elbeszélő gondolatai is más irányba sodródnak, meg a sajátjaim is, és még csak nem is integetnek egymás felé. Az biztos, hogy meg kell szokni Aciman stílusát, és aztán már ha az olvasó tudja, mire számítson, könnyebb a haladás és a megértés is. Emellett a kezdés gyötrelmesen elvont – és aztán nem tudom, hogy az író végiggondolta-e, hogy az emberek többsége ettől a haját fogja tépni, a könyvet meg a pokolra küldeni – de utána változik a stílus. Nem lesz sokkal könnyedebb, mint előtte, de határozottan barátságosabbá és olvasóközelibbé (van ilyen szó?) válik.

Úgy tudnám legjobban kifejezni, hogy miről is van szól, ha azt mondanám, hogy olyan, mint egy örökké pörgő érme, amiről nem tudod, melyik oldalán fog landolni – ha egyáltalán ez megtörténik. És te ott ülsz feszülten, és nézed ahogy közben egy pillanatból születik egymillió másik lehetséges kimenetel, és csak abban vagy biztos, hogy akármelyik oldalára is esik végül: mindenképpen megváltoztatott téged már a pörgés is, a kétkedés, a lehetséges jövők összessége és talán még össze is tört. Ez a könyv arról a köztes állapotról szól, amikor a szerelem helyett inkább leírhatatlan epekedést és reményt érez az ember, és minden kis kudarc vagy elutasítás egy tőrdöféssel ér fel. Nem igen, és nem nem, hanem valahol a kettő között, mikor még semmi nem biztos, csak az örlődés, ez az egyszerre gyönyörű és kínzó állapot létezik csupán. És ezt Aciman olyan szépen megragadja, leírja és átadja, ahogy csak kevesen lennének képesek rá – de lehet, hogy rajta kívül senki sem. Minden erről a feszültségről szól, ami nem is a jelen találkozásaiból, szavaiból, érintéseiből ered, hanem inkább ezek rejtett és nyílt tartalmából, az összes folyton változó lehetséges kimenetelből. Legalábbis számomra ez jött át, aztán más lehet, hogy nem épp ezt fogja benne látni, vagy nem pont így, ez függhet talán attól is, mit élt át eddig szerelem terén az olvasó. Biztosan vannak, akiknek semmit nem ad, és vannak olyanok is, akiknek rengeteg mindent.

Az olvasást magát nem élveztem, mert mint említettem, rendkívül lassú folyású és kusza néhol a rengeteg gondolatmenet, a valódi történés pedig ehhez képest kevés, így nem azért olvastam, mert annyira lebilincselt volna, hanem a szünetekben bekövetkező hatás miatt: azért, mert éreztem, hogy igen, most jön át, amint leraktam a könyvet és hagyom dolgozni magamban a szavait.

Akik már olvasták az író további könyveit és azok miatt megszerették, azoknak azt tudom mondani, hogy ehhez kicsit máshogy álljanak hozzá, mert ez komolyabb, sötétebb és elvontabb is, fokozása az eddigi műveinek, és nem biztos, hogy mindenki számára jó értelemben. Nem is nagyon tudom, kiknek tudnám ajánlani a fentiek miatt, lehet, hogy élvezheti de épp utálhatja is bárki kortól, tapasztalattól, gondolkodásmódtól függetlenül. Az biztos, hogy aki nekilát, az szánja rá az időt, legyen vele türelmes, és mindenképpen legyen nyitott a hosszú monológokra, mert ez a történet tele van velük. És aki egy kicsit is érzi, hogy valami elkezd munkálkodni a lelkében, az ne adja fel, és olvassa végig.

Értékelés: 5/4

Ha tetszett a bejegyzés: iratkozz fel, kövess Facebookon,  Molyon vagy Instagramon. :) 

Megjegyzések

Megjegyzés küldése