Műfaj: ifjúsági, romantikus, regény
Eredeti cím: My Heart and Other Black Holes
Megjelenés éve: 2016
Kiadó: Kossuth
Kiadó: Kossuth
Oldalszám: 320
Értékelése Molyon: 88%
A tizenhat éves fizikazseni, Aysel az öngyilkosságát tervezi. Minden oka megvan rá. Egy anya, aki összerezzen, ha ránéz. Osztálytársak, akik a háta mögött sugdolóznak. Egy apa, akinek erőszakos bűncselekménye megrázta a kisvárost. Aysel felkészült, hogy helyzeti energiáját megsemmisítse.
Csak egy gond van: lesz bátorsága egyedül megtenni? Amikor rábukkan egy honlap Öngyilkossági társkereső fórumára, tudja, hogy megtalálta a megoldást. A JégRobot néven regisztrált fiú (igazi nevén Roman), akit egy családi tragédia kísért, szintén partnert keres.
Bár elsőre úgy tűnik, Ayselben és Romanben nincs semmi közös, lassanként mégis kezdik kitölteni az űrt egymás életében. Csakhogy, amint közeledik az időpont, amiben megállapodtak, Aysel egyre kevésbé biztos benne, hogy azt szeretné. Végül választania kell: meg akar-e halni, vagy inkább meggyőzni Romant, hogy maradjanak életben, esélyt adva maguknak arra, hogy együtt fedezzék fel a helyzeti energiájukban rejlő lehetőségeket.
Megrendítő könyv a kapcsolatok mindent átalakító erejéről.
"(…) nincs annál szomorúbb, mint mikor az ember kinyújtja a kezét, hogy találjon egy társat, és elutasítják."
Értékelésem:
A Szívem és egyéb fekete lyukak stílusa nem tér el az azonos témát feldolgozó könyvektől, hasonlít például Karen Fortunatitól a Semmi súlyához, hangvételében és cselekményében is.
A célközönség elsősorban a fiatal korosztály. Azokról a tinikről mesél, akik mindennap kemény küzdelmet vívnak a depresszióval, és minden egyes eltörött perc torzult és sötét világukban egyre több energiát emészt fel az amúgy is megcsappant kitartásukból.
Ayselnek és Romannek nincs elég ereje élni, de meghalni sem, ezért egymástól remélnek segítséget. Mindkét fiatal nehéz sorssal küzd, amit bűntudatuk súlya húz még mélyebbre, és az, hogy saját önutálatukat beszűkült gondolkodásuk miatt mások felől érkező elutasításnak vélik. Akárki akármit mond nekik, csak a rosszat képesek érzékelni mindketten, a jót mintha észre se vennék. A boldogságot zsigerből elutasítják, folyamatosan büntetve önmagukat és a segítség elfogadására még csak gondolni sem akarnak. Persze, ilyen a depresszió, és ezt Aysel – akinek szemszögéből olvashatjuk a két fiatal belső harcát –, elég tisztán elmagyarázza. Egyszerűen képtelenek máshogy érezni, máshogy látni a dolgokat, napjaikat reménytelenség és kilátástalanság hatja át.
A két főszereplő találkozása mindkettejükben változásokat idéz elő, leginkább az élethez és halálhoz való viszonyulásuk tekintetében. Aysel elkezdi értékelni az élet hétköznapi szépségeit, a jelentéktelen semmiségeket, amik valójában nagyon is sokat jelentenek, mert ahogy másokba is, az életbe is ezen kis dolgok révén szeretünk bele. Ráébred, hogy az, hogyan tekint önmagára, rajta áll, hiszen mások szemén keresztül is megteheti ezt, és láthatja szépnek és reménytelinek is saját magát, jövőjével együtt. Ám nem csak önmagára talál rá, hanem Romanre is, aki szüntelenül igyekszik elnyomni az érzéseit. A fiú számomra a könyv elején kicsit unszimpatikus volt látszólag indokolatlan kitörései és távolságtartása miatt, de aztán rájöttem, hogy remekül mutatja be az olyan öngyilkosságot tervezők viselkedését, melynek alapja az önzés. Valóban sokáig csak magára gondol, nem foglalkozik senkivel és semmivel, de aztán benne is megmozdul valami Ayselnek köszönhetően, és elindul a változás, önmaga helyett a lányt helyezi előtérbe.
A könnyed szöveg és gyors olvashatóság ellenére ez a történet kemény témát dolgoz fel. Mondandója fokozatosan hatol mélyre, ám a sötétségben a fény utat tör, és a remény ismét bebizonyítja, hogy még a szakadék szélén sem hagyja el az embert. Azoknak a fiataloknak ajánlom, akik maguk is küzdenek a depresszióval, hogy lássák, nem egyből és nem is drasztikusan, de lehet jobb a helyzetük. Emellett azoknak is, akik tudni szeretnék, mi jár az ilyen emberek fejében, hogy közvetve megtapasztalják, milyen győzelem számukra minden nap, amikor képesek reggel felkelni, és este elaludni. A könyv rámutat, hogy van, amikor nem tudunk segíteni, hiába szeretnénk, mert az, akinek szüksége lenne rá, nem akarja elfogadni a kinyújtott kezet. A mi dolgunk az, hogy tudassuk velük, az a kéz mindig ott van, akkor is, amikor ők készen állnak utat nyitni a szívük felé.
Értékelés: 5/4,5
További bejegyzések, értékelések:
:)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése